A rendszerezés problémája

A tudomány igyekszik mindent szépen, egymástól jól elhatárolható skatulyákba rakni. Ez azonban a természetet nem érdekli. Nem különíti el élesen az egymáshoz közelállókat, hanem vannak köztük un. átmeneti alakok.

Ez a matematika nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy van egy olyan kétváltozós, folytonos függvény, aminél a függő változó értéke a független változó függvényében két magas érték közt alacsony értékeket vesz fel. Ez a valóság! (1valosag)


A tudomány pedig ezen valóság egy-egy független változó szakaszát egy két lépcsős, digitális függvénnyel helyettesíti, melynek két platója közt nincs folytonos átmenet, hanem az egyikből a másikba ugrás van. (2skatulya)


Ez után pedig csodálkozik, hogy ez miért nem működik tökéletesen? Különösen nem az átmeneti alakokra. Nem érti, hogy azok miért nem illeszkednek ebbe a szép, szabályos rendszerbe?

Nézzük meg pl. a 3.hegyek elnevezésű képet.

Mit látunk? Helyenként magasabb, helyenként alacsonyabb domborzatot. A tudomány azonban “rendet” akar! E miatt azt mondja, hogy itt vannak hegyek és völgyek. Két hegy közt egy völgy! A hegy, ahol a magasság nő egy maximumig, a völgy pedig, ahol csökken egy minimumig. Méghozzá a maximumnál magasabban kell lenni az értéknek, mint a minimumnál. A képen azonban nem ilyen tiszta a kép Van, ahol a minimum feljebb van, mint a hozzá közel levő maximum. Van ahol az emelkedés csak kissé megtörik, van egy kevés visszaesés, és utána folytatódik. És mi van akkor, ha mondjuk egy omlás miatt az eddigi völgy úgy feltöltődik, hogy magasabban lesz, mint az eddigi, mellette levő alacsonyabb hegy teteje?

E miatt a – szerintem – naiv elképzelés miatt nem sikerül az élettelen és élő határvonalát megszabni. Ennek az oka egyszerűen az, hogy nincs ilyen merev határ.

Sohasem volt egy olyan valami, ami tegnap még élettelen volt, de ma egy olyan esemény történt, amitől – mondjuk – holnapra élővé vált. A kettő közt egy sok kis lépésből álló változás sorozat vezetett át a valamilyen önkényesen kialakított rendszer szerint élettelennek nevezettből, az ugyanezen rendszer szerint élőnek nevezettbe.

Ne keressék tehát a nem létező tökéletes, azaz minden lehetségesre igaz elhatárolását az élettelenek és az élőnek.

Az persze lehetséges, és kell is, hogy felállítsanak két olyam skatulyát, amiből az egyiket elnevezik élettelennek, a másikat élőnek, és ebbe belehelyezik, ami biztosan belefér, de tudni kell, ez egy mesterséges, a valóságot csak közelítő, rendszer, nem a valóság. És tudni kell azt is, hogy a valóságnak ez a közelítése hol használható, és hol nem?

Ameddig ezt a tudomány nem fogadja el, addig csak az lesz az egyes kutatók által ebben a kérdésben elért “eredmény”, amit egy vicc a marxizmusról mondott: Egy sötét szobában ott nem levő macskáról állítja, hogy megfogta.

Simonyi Endre